Könyvek a polcomon – Július

James Allen könyve, Uralom a végzet felett egy időtlen útmutató azoknak, akik valódi belső fejlődést keresnek, és hajlandóak tenni is érte. Allen nem ígér gyors megoldásokat, de megmutatja, hogy a sorsunk alakulása a saját kezünkben van – gondolataink, szokásaink, és legfőképpen a jellemünk formálása révén.

Számomra a legmélyebb hatást az a rész gyakorolta, ahol a jellem fejlődéséről ír. Allen világosan fogalmaz: a mindennapi küzdelmek, a nehézségek, a belső és külső akadályok nem csupán elkerülhetetlenek, hanem szükségesek is. Ezek a harcok edzenek meg bennünket, ezek formálnak jobbá. Nincs fejlődés kényelmes utak nélkül – a jellem nem születik, hanem kovácsolódik.

A könyv másik fontos üzenete, ami különösen közel áll hozzám: az élet nagy pillanatai valójában a sok apró örömből, hétköznapi boldogságmorzsából épülnek fel. Nem a kivételes, ritka események határozzák meg a sorsunkat, hanem a nap mint nap megélt kis dolgok összessége. Ha ezeket észrevesszük és értékeljük, az életünk is egészen más színt kap.

Allen könyve csendes, de rendíthetetlen erővel emlékeztet arra, hogy a sorsunkat nem kívülről várjuk: bennünk formálódik, minden egyes gondolatunkkal, döntésünkkel, és az apró hétköznapi lépéseinkkel.

Ha egy olyan könyvet keresel, ami finoman, mégis határozottan segít visszavenni az irányítást az életed felett, Uralom a végzet felett kiváló választás lesz.

Kőhalmy Zoltán Az utolsó 450 év című műve egy különleges időutazás, amelyben a szerző sajátos, szellemes stílusával kalauzol végig minket a történelem elmúlt négy és fél évszázadán. Kőhalmy nemcsak kiváló mesélő, de az egyik kedvenc humoristám is – azt a fajta intelligens, finom humort képviseli, amely egyszerre képes megnevettetni és mélyen elgondolkodtatni.

Ez a könyv is erről szól: miközben történelmi eseményeket, társadalmi változásokat és emberi sorsokat mutat be, Kőhalmy könnyed iróniája és játékos nézőpontja végig átszövi a sorokat. A történelem így nem száraz adattárként jelenik meg, hanem élő, lélegző valóságként, amelyben az olvasó hol mosolyog, hol magába mélyed, de sosem unatkozik.

A Az utolsó 450 év erőssége, hogy nemcsak a nagy történelmi fordulópontokat meséli el, hanem a mindennapi emberek szemszögéből is bemutatja a korokat. Kőhalmy arra emlékeztet minket, hogy a múlt nem lezárt, távoli világ, hanem a jelenünk tükre – és hogy a történelem ismétlődő mintái, dilemmái és emberi gyarlóságai velünk élnek ma is.

Ez a könyv egyszerre informatív, szórakoztató és gondolatébresztő – egy remek olvasmány mindazoknak, akik szeretik, ha a humor és a tudás kéz a kézben járnak.

A Lean szemléletről sokan azt gondolják, hogy kizárólag a gyárak, termelő üzemek világa. Pedig a Lean ennél sokkal többről szól. A „Lean a szolgáltatásban” első kötete pontosan erre világít rá. Véleményem szerint ez egy alapos, mégis olvasmányos szakkönyv, ami nemcsak azoknak szól, akik már ismerik a Lean világát, hanem bátran kézbe veheti az is, aki most hall először erről a szemléletről.
A könyv nagy erőssége, hogy lépésről lépésre, érthetően vezet végig minket a Lean alapjain. Nincs bonyolult szakkifejezésekkel teletűzdelt leírás – helyette van szemléletes magyarázat arról, mit is jelent valójában az „érték”, mi az a „veszteség”, és miért olyan fontos, hogy folyamatosan fejlődjünk.
Ami nekem különösen tetszett, hogy a szerzők nem csak elméletről beszélnek, hanem egyből meg is mutatják, milyen gyakorlati eszközöket használhatunk, ha jobb szolgáltatásokat szeretnénk nyújtani. Ilyenek például az értékfolyamat-térképezés (VSM), a vizuális irányítás vagy éppen az ügyfélérték fókuszú tervezés.
Közérthetően, sok példával segítenek abban, hogyan lehet rendet rakni a szolgáltatási folyamatainkban, hogyan találjuk meg azokat a lépéseket, amik nem visznek értéket az ügyfélnek – csak időt, energiát és pénzt vesznek el.
Külön plusz pont, hogy a könyv adatvezérelt megközelítést is bemutat, vagyis nem hasraütésszerűen fejlesztünk, hanem mérhető, követhető eredmények alapján. Ráadásul a szerzők arra is kitérnek, hogyan érdemes projekteket vezetni, meetingeket tartani, és hogyan tudunk hatékonyan együttműködni a csapatunkkal.
Összességében azt mondom, ez egy hiánypótló, gyakorlati kézikönyv a szolgáltatások világához. Nem száraz elmélet, hanem olyan tudás, amit a hétköznapokban is bátran elő lehet venni, legyen szó ügyfélszolgálatról, adminisztrációról vagy bármilyen más szolgáltatói területről.
Ha érdekel, hogyan lehetsz hatékonyabb a munkádban, hogyan javíthatod a szolgáltatásaid minőségét és közben még a csapatod is élvezze a közös fejlesztéseket – szerintem ez a könyv nagyon jó kiindulópont.

Lean-es könyvek, avagy gondolatok Alfred Liebfeld: Henry Ford, az „isten” című könyvéről
Én eddig mindig úgy néztem Henry Fordra, mint az ipar nagy forradalmárára. A lean tréningjeimen is gyakran hozom őt példának, sokszor említem vele együtt Galamb József nevét is. Meggyőződésem, hogy a Toyota sem tudta volna megalkotni a saját rendszerét, például ha nincs a CANDO modell – ami gyakorlatilag a mai 5S alapja. Számomra eddig teljesen egyértelmű volt, hogy Ford meghatározó alakja a modern termelés kialakításának. Ez most is így van – de a kép árnyaltabb lett.
Aztán jött Alfred Liebfeld könyve: Henry Ford, az „isten”.
És ez rendesen átírta a képet, ami bennem élt róla.
Ez a könyv nem a szokásos sikertörténet. Nem arról szól, hogy Henry Ford mekkora zseni volt, vagy hogy a futószalagszerű gyártás feltalálása mekkora világcsoda. Itt a másik oldal jön elő: Ford, aki brutálisan kontrollált, aki nemcsak a gyárban akart mindent irányítani, hanem a dolgozói magánéletébe is beleszólt. Nemcsak azt mondta meg, hogyan dolgozz, hanem azt is, hogyan élj. Ha pedig valami nem tetszett neki, volt eszköze, hogy ezt szóvá tegye – akár megfigyelő hálózattal is.
Ahogy lean fejjel olvastam a könyvet, egyre jobban éreztem, hogy amit ma szeretünk a lean-ben – a rend, a folyamatszerű gondolkodás, a standardok – azok Fordnál néha egészen rideg, már-már félelmetes kontrollt jelentettek.
Amit a Toyota kultúrában emberközpontúnak tartunk, az Fordnál sokszor inkább egy kemény, „ne szólj bele, csináld, amit mondok” világ volt.
Ugyanaz az eszköz, teljesen más szemlélettel.
Nekem nagyon érdekes volt ezt a kettősséget látni. Eddig Ford nekem egy hős volt, most meg látom, hogy igen, letette az alapokat, de közben egy csomó árnyékot is maga mögött hagyott.
Ez a könyv pont azért tetszett, mert nem idealizál. Nem csinál belőle szobrot.
Megmutatja a teljes képet – a nagyságát és a hibáit is.
Ha valakit érdekel a lean, vagy szereti a gyártás világát egy kicsit mélyebben látni, annak ezt a könyvet tényleg ajánlom. Kicsit „mítoszromboló” élmény, de szerintem pont ettől lesz értékes.
Nekem Ford most már nem egy ikon a falon, hanem egy összetett, sokszínű figura. És így valahogy sokkal emberibb is.

Vannak könyvek, amiket elolvasunk, letesszük, és pár nap múlva már alig emlékszünk rájuk. Aztán vannak azok, amik valahogy pont jókor, pont úgy találnak meg minket, hogy tényleg beépülnek az életünkbe. Nekem Tony Robbins Egy barát üzenete pont ilyen könyv lett.

Nem tudom, hogy véletlen volt-e, vagy hogy „a könyv választott engem”, de amikor a kezembe került, éppen egy olyan időszakban voltam, amikor szükségem volt egy barátra. Nem feltétlenül egy emberre, aki leül velem beszélgetni, hanem valakire, aki segít kicsit máshogy nézni a dolgokra. A könyv címe először kicsit furcsának tűnt – Egy barát üzenete – de most már értem: tényleg úgy éreztem, mintha egy jó barát szólna hozzám. Nem kioktatva, nem bölcselkedve, hanem őszintén, támogatóan.

Robbins ebben a könyvében nem akar neked mindenáron nagy életigazságokat lenyomni a torkodon. Ő itt most nem a világot járó motivációs óriás, hanem egy hétköznapi ember, aki már megjárta a nehéz utakat, és közben megtanulta, hogy a legnagyobb változásokat a legegyszerűbb, legapróbb döntések indítják el.

Ez nekem most különösen sokat jelentett. Nemrég kezdtem egy életmódváltást, új szokásokat építek, próbálom visszanyerni az egészségemet, a fizikai erőmet, de legfőképp a belső egyensúlyomat. Sokszor van, hogy nehéz elhinni: a változás tényleg lehetséges. Sokszor elbizonytalanodik az ember, hogy van-e értelme, jó irányba halad-e, és hogy képes lesz-e végigcsinálni. Robbins könyve nekem most ehhez adott egy óriási löketet.

A könyv egyik fő üzenete, hogy nem a múltunk határoz meg minket, hanem a döntéseink. Olyan természetességgel ír erről, hogy tényleg elhiszed: bármelyik nap, bármelyik pillanat lehet fordulópont. Robbins szerint nem a körülményeinken kell először változtatni, hanem a gondolkodásunkon. És ez nem az a „pozitív gondolkodj és minden jó lesz” típusú üres szöveg, hanem arról szól, hogy hogyan lehet ténylegesen apró, megvalósítható lépésekkel újra felépíteni magad.

Nekem különösen tetszett, hogy Robbins nem ígér varázslatot. Azt mondja, hogy néha nem fog menni. Lesz, hogy elbuksz. De a kulcs az, hogy mit csinálsz utána. Felállsz-e? Hiszel-e magadban? Elhiszed-e, hogy képes vagy megint dönteni, megint választani? Én most hiszek benne. És ez részben ennek a könyvnek köszönhető.

Amikor olvastam, olyan volt, mintha végre valaki nem kioktatna, hanem egyszerűen csak mellém ülne, és azt mondaná: „Figyelj, nem vagy egyedül. Én is voltam már ott. Ezen túl lehet jutni.”

Ez a könyv most nekem nem csak olvasmány volt, hanem valódi segítség, egyfajta kapaszkodó, ami átlendített egy nehezebb szakaszon. És az is biztos, hogy fogok még Tony Robbinstól olvasni, mert érzem, hogy amit ő képvisel, az nekem most működik. Nem feltétlenül azért, mert minden, amit mond, új. Hanem azért, mert úgy mondja, hogy közben elhiszem, hogy én is képes vagyok megcsinálni.

Ez a könyv nem fogja megoldani helyetted az életedet. De lehet, hogy ad egy olyan pillanatot, amikor végre elhiszed, hogy meg tudod oldani te magad.

És nekem most pont erre volt szükségem.

A japán kultúra mindig is közel állt hozzám. Nem csak a letisztultsága, az egyszerűség szépsége miatt, hanem mert Japánban másképp néznek az életre – másképp néznek a törésekre is. Nagyon szeretem a kintsugi filozófiáját: amikor egy törött csészét nem kidobnak, hanem arannyal javítanak meg, és a repedések nem szégyenfoltok, hanem a tárgy történetének megbecsült részei. Ez nekem nagyon erősen rezonál azzal, ahogy most saját magamat is próbálom újraépíteni – nem eltakarni a múlt hibáit, hanem tanulni belőlük és büszkén hordani őket.

Justyn Barnes Ikigai című könyve is valami ilyesmit adott nekem. Nem arról szól, hogy tökéletes életet kell építeni, hanem hogy találjuk meg azt a mély, személyes értelmet, amiért érdemes reggel felkelni. Egy csendes, apránként épülő belső motivációt. És ami a legszebb: ez nem kell, hogy valami világmegváltó dolog legyen. Az is lehet az ikigaiod, ha egyszerűen örömöt lelsz a munkádban, a fejlődésben, vagy abban, hogy valamit napról napra egy kicsit jobban csinálsz.

Amikor olvastam, sokszor eszembe jutott a Lean szemlélet, mert többek közt erről is szól: folyamatos fejlődés, de nem önsanyargató maximalizmus, hanem tudatos, lépésről lépésre történő javulás. Nem akarunk tökéletes gyártósort építeni – mert olyan nincs. De minden nap tehetünk egy kicsit azért, hogy jobb legyen. És ez a gondolkodás nekem most már nem csak a munkámban van jelen, hanem a saját életemben is.

Barnes könyve nem kiált nagy életigazságokat, nem akar rád erőltetni semmit. Inkább mint egy régi, tapasztalt japán mester: mesél, példát hoz, hagy, hogy ülj vele, és idővel magad értsd meg, amit mond. A könyv nem siet. És nekem pont ez tetszett benne.

Ahogy a Lean-ben is, itt sincs „végállomás”. Az ikigai nem egy elérendő cél, hanem egy folyamat, egy belső utazás, amit élvezni kell – a kihívásokkal, a törésekkel együtt. És valahogy ez most nekem nagyon betalált. A saját életmódváltásomban, a munkámban, mindenhol azt kezdem látni, hogy a legfontosabb kérdés nem az, hogy mikor leszek „kész”, hanem hogy ma hogyan tudok haladni. Tudok-e picit jobban jelen lenni, tudok-e örömet találni abban, amit csinálok.

Az Ikigai könyv nem egy villámcsapás, nem egy motivációs bomba. Inkább olyan, mint a kintsugi – lassan rak össze, és végül megszereted a repedéseidet is. És ez nekem most sokat adott.
Az biztos, hogy fogok még japán filozófiákkal foglalkozni, mert érzem, hogy ez a lassú, csendes fejlődés a saját Lean-es utamon is nagyon jól működik – emberként és szakemberként is.